2011. február 1., kedd

Démonok I., Hit

Annyira kézenfekvő, kényelmes lenne lefeküdni a földre magamat sajnálva, vagy toporzékolni dühömben, hogy hogy kerültem ide. Az őszinte válasz pedig az, hogy nagyon sokat tettem, illetve nem tettem azért, amiben most vagyok. Zsigerből szeretnék mindent visszacsinálni, visszakapni, amit elvesztettem. Nemhogy lehetetlen, hanem káros is lenne. Egy idő után ugyanitt lennék.
A célt nem szabad szem elől tévesztenem: dolgozni magamon addig, amíg fel nem számolom a gyengeségeimet, le nem győzöm a démonaim. Az egyik legnagyobb az önállóság.

Nem akartam önálló lenni, mert ha magam teszek meg valamit, akkor a másikat kizárom az életem egy részéből, amit nem akartam. Nem láttam, ez mekkora zsákutca. Aki nem képes a másik nélkül semmit megcsinálni, az elveszett, nem is lehet támasza a másiknak. Igen, lehet élni a másik nélkül. Még örülni is lehet. Hosszú távon boldognak lenni azonban nem. A boldogulást a boldogsággal összekeverni nagyon nagy hiba. Az emberi boldogság kulcsa, ha nem vagyunk egyedül, ha szeretünk és szeretnek. De az élet fizikai részét élni lehet és kell egyedül is. Igen, kellenek a közösen elvégzett feladatok, osztozni kell egymás életében, a nehézségekben és örömökben, de ettől még két emberről van szó, bármennyire is szeretik egymást. Ezt sosem ismertem volna fel, ha nem jutok ide. Megrázó pillanat, ellentmond mindannak ,amit eddig gondoltam de az utam ilyenekkel lesz kikövezve, ahogy lépdelek rajta. Most meg kell élnem az egyedüllétet, hogy aztán megint támasz lehessek.

Néha reménytelennek látom, hogy visszaszerezzem, amit elvesztettem. Azután arra gondolok, hogyha én nem hiszek benne, akkor senki sem fog és akkor tényleg oda minden esély. Ami tőlem telik, meg kell tennem. Menni az úton tovább egy életképesebb önmagam felé.

"Mindig a fénybe érsz, ha fel tudsz állni, mikor elbuktál
Még bírnod kell, nem felejtheted el..."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése